2015-ben elég sok olyan esemény történt körülöttem, amire nem szívesen emlékszem vissza. Tavaly ugyanis elhunyt a „3. és a 4.” nagypapám is. Bután hangzik, tudom, de a nagymamáim első férjeit nem ismertem. Vagyis az egyikkel találkoztam, de nem emlékszem rá, pici baba voltam. Úgyhogy számomra a második férjek jelentették az „igazi” nagypapát. Akik betöltötték azt a szerepet, amit egy unoka életében a papák betöltenek.

Persze, ez így nem teljesen igaz. Az egyik papám a megye legjobb ügyvédje volt. Évekig az ügyvédi kamara elnöke. Ismert személy a megyében. Nagy ember. Mindenki szemében. Amikor kicsi voltam, szentül állítottam, hogy az a bácsi a tv-ben az én nagypapám. Mondtam is én mindenkinek, aki körülöttem állt. Persze ez nem volt igaz. Csak egy halvány emlékkép alapján hasonlított rá. Vagyis az én szememben pontosan ugyanúgy nézett ki. Ez azt hiszem, sokat elárul a gyerekkori kapcsolatunkról. Aztán eltelt pár év, értelmesebb lettem, és már nem ujjongtam, amikor megláttam a tv-ben Bodrogi Gyula bácsit. 

Az biztos, hogy nagyon szerette a kézilabdát. Na nem Bodrogi Gyula, hanem a papa. Egyszer azt mondta, ha lövök egy meccsen 3-4 gólt (pontosan nem emlékszem rá, mennyi volt az annyi), akkor vesz nekem egy telefont. Az első telefonomat. Az osztályban már többen rendelkeztek telefonnal. Persze nem okossal. Abban az időben a Nokia számított "okosnak", amin mindenki a snake játékkal játszott. Micsoda menő játék volt. Én tehát ezért is hajtottam a pályán és rohangáltam a jobb szélen jobbkezesként, hogy én is büszke telefontulajdonos lehessek. Emlékszem rá, amikor felhívtam - persze még nem a saját telefonomról :) -. Nem mertem neki megmondani, hogy sikerült. Jöhet a „megérdemelt jutalom". Azt hiszem, anya vette át a kagylót és jelezte, „kérdezd meg az unokád, milyen volt a hétvégi meccs...”. :) Az ígéretét természetesen betartotta.

Talán ez az egyetlen igazán erős emlékem róla, amire még 10 év múlva is emlékezni fogok. Vagyis ez a két dolog. Bodrogi Gyula és a telefon. Augusztusban elhunyt. Nem tudtam, mit kellene éreznem. Szomorú voltam, sajnáltam, de az élet csak úgy ment tovább. Az egyik barátomtól kérdeztem, normális-e, hogy nem vagyok „kiborulva”, nem éreztem magam igazán rosszul. Persze nem láttam az utolsó heteiben, talán egy hónappal távozása előtt látogattam meg a kórházban. Nem voltunk mi rosszban, csak nem volt szoros, rendszeres kapcsolat közöttünk, évente egyszer-kétszer láttuk egymást. Úgyhogy talán érthető, hogy nem voltam nagyon magam alatt, amikor elveszítettük őt.

http://ugyvedek-lapja.hu/cikkek/2015/08/elhunyt-dr-jozsa-domokos

Aztán jött a fekete leves. A „másik” papám. Akivel szinte hetente találkoztam. Akivel vannak gyerekkori képeim. És akivel vannak felnőttkori képeim is. Akivel fociztam a parkban. Aki azt mondta, ne féljek a csövektől, nincsenek benne szörnyek. Akivel a vonatokat néztem és buszozni mentünk, amikor csak lehetőségünk volt rá. Aki a velem töltött ideje nagy részét kártyázással töltötte, még ha utálta is... de nekem, az unokájának a kártyajátékok nagy örömet okoztak, úgyhogy „muszáj” volt játszania. Aki nem is olyan régen még felhúzta magát a politikán, majd érdeklődve kérdezte, hogy megy a floorball, a suli, vagy éppen a munka. Ég és föld a két szituáció. Szerdán délelőtt hívott édesanyám, hogy szóltak az ápolási intézetből, hogy ha el szeretnénk búcsúzni tőle, azt ma kellene megtenni. Egyedül voltam a környéken. Ültem az irodában, próbáltam a munkára koncentrálni, de folyton az járt a fejemben, mit is tegyek. Persze tudtam, hogy be fogok menni, csak féltem tőle, a helyzettől, amivel ezúttal egyedül kellett megbirkóznom. Úgyhogy halogattam a dolgot, erőt gyűjtöttem, aztán 2 körül úgy döntöttem, itt az ideje átmenni hozzá.

Talán 45 kiló lehetett. Feküdt az ágyon. Félig csukott szemmel. Kapkodta a levegőt. Amikor odaálltam mellé, elkezdte picit gyorsabban kapkodni a levegőt. Ebből arra következtettem, hogy megismert. Vagy legalábbis tudja, hogy valaki ott van mellette. Simogattam a kezét, beszéltem hozzá, csupa pozitív dolgokat, amiről azt gondoltam, fordított esetben jól esne nekem, ha hallanám. Hogy szeretjük, és hogy nagyon jó papa, köszönök neki mindent. És hogy a nagyira vigyázni fogunk, ne aggódjon. Persze mindezt könnyes szemmel, olykor elcsukló hangon. A legborzasztóbb talán az volt, hogy folyamatosan mondani akart valamit. Próbálta formálni a szavakat, de sajnos egy hang sem hagyta el a száját. Erőlködött, amitől csak még nehezebben vette a levegőt, úgyhogy próbáltam nyugtatni, hogy ne mondjon semmit. Muszáj volt kimennem picit. Tétován álltam a folyosón, összeszedtem minden erőmet, és bementem a nővérekhez. Mondjanak valamit. Kap-e még gyógyszert, fájdalomcsillapítót, mire lehet számítani. A válaszok egy részét magamtól is tudtam, de az ember ilyenkor nem akarja felfogni a történéseket. Elkezdték mondani a szokásosnak tűnő, sablonszöveget. Én meg mondogattam magamban, hogy „ne sírj, mert az ciki, ne sírj”... Végül nem éreztem cikinek. A nővér szája is lekonyult, és igazi együttérzést láttam az arcán...
Visszamentem papához. Folyton azon agyaltam, vajon tényleg tudja-e, hogy én vagyok ott, vajon tényleg hall-e engem, vajon érti-e, amit mondok. A választ akkor kaptam meg, amikor megsimogattam az arcát, amire ő összehúzta az arcát, a száját összeszorította és könnyes lett a szeme... ez volt az a pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy nekem itt kell lennem. Nem az irodában, nem a számítógép mögött kuksolni, hanem a papa mellett állni és "megkönnyíteni" az utolsó óráit. Ha ezt egyáltalán meg lehet könnyíteni... Talán egy órát töltöttem vele „kettesben” - a szobában aludt még 3 férfi - , majd megérkeztek a szüleim és a nagymamám. Elbúcsúzni. A mamát én kísértem be a nővérekhez, mert nem akarta elhinni nekem, hogy sajnos az utolsókat rúgja a papa. Természetes reakció, nekem is kellett a megerősítés, amit én fél órával korábban megkaptam...

Este 9 körül csörgött a telefon. „Őszinte részvétünk.”

Hogy megviselt-e!? Napokig nem létesítettem kapcsolatot a barátaimmal. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Ültem az irodában, dolgoztam, kaptam üzeneteket, de teljesen semleges voltam minden egyes sor olvasása közben. Nem érdekelt senki. Közömbös lettem. Csak azon járt az agyam, mit akarhatott mondani. Valamit a múltról, vagy a jelenről, esetleg a jövőről? A mamáról, a családról, magáról vagy rólam? Kérdezni akart? Vajon mit akarhatott!?

Eltelt jó pár nap, amíg megnyugodtam, és rájöttem, hogy ezen agyalni teljesen felesleges. Nem fogom megkapni a választ. Most még biztosan nem. Talán egyszer, ha létezik az a hely, ahol a szeretteinkkel együtt leszünk. Mindegy, hogyan nevezzük. Csak szeretném tudni, hogy hallott-e engem, és mit akart mondani.
Addig is, úgy könyvelem el, hogy igen, hallotta és értette minden szavamat és jól esett neki, hogy ott voltam vele. És csupán annyit szeretett volna mondani, hogy "szia csibe, ne sírj, minden rendben lesz"...